56. rész

Sziasztok!
Elnézést a csúszásért, reméljük azért a rész valamennyire kárpótolni fog titeket:) Sajnos gyorsan közeledünk a sztori végéhez,de ami még van,azt lefordítjuk nektek.
Nagyon szépen köszönjük a sok visszajelzést,pipát és oldalmegjelenítéseket<3 
A kövi rész nem tudom pontosan mikor lesz kész mert én újra érettségizek matekból és angolból,ami kedden és csütörtökön lesz,de ígérem sietni fogok hogy minél előbb olvashassátok az új fejezetet:)
Nem rizsázok tovább,jó olvasást:*
Puszi,
Judit.xx






Harryt karok fogták meg a hóna alatt és emelték fel. Feje oldalra billent, valaki megragadta a lábát.

Tompa hangok vették körül, de nem nyitotta ki a szemeit, tudván; ha megtenné akárki is lenne az, aki
lát, az nem Louis lenne.

Csak látni akarta Louist.

Csak annyit akart, hogy Louis rendben legyen.

Valamit az arcára helyeztek, ami miatt végig futott rajta a hideg.

Köhögött.

Ujjak szorultak a tincseire, mire összerezzent fájdalmában, végre kinyitva a szemét.

Balra nézett, és Zaynt látta. Összehúzta a szemöldökét. Miért húzza Zayn a haját?

Egy kéz megfogta az arcát és jobbra fordította, egy orvos hajolt fölé, kezét az oxigén maszkra helyezte, hogy biztosítsa azt.

„Lélegezzen, vagy be kell nyugtatóznunk.” mondta a férfi nyugodtan.

Zayn lehajolt hozzá és suttogni kezdett. „Kétszer ájultál el, egyszerűen képtelenek voltunk
lenyugtatni, pedig muszáj lesz, Harry, ébren van rád szükségünk. Louisnak szüksége van rád, szóval
kérlek…csak lélegezz egy kicsit lassabban, kérlek…”

Úgy tűnt Zayn is egy hajszálnyira van az összeomlástól, így szabad kezével összefűzte az ujjaikat és
bólintott.

Semmi oka nem volt arra, hogy lenyugodjon. De a gondolat, hogy eszméletlenül nem tudja mi
történik Louisval, megrémítette, így összeszedte gondolatait. Zayn kivette a kezét a fiúéból és
magához húzta, úgy, hogy a vállára dőljön.

„Így tovább.” mondta az orvos, ez alkalommal egy kicsit kedvesebben. „Tudom, hogy ez nehéz, de
meg tudja csinálni, igaz? Ha pedig egy kicsit jobban érzi magát, akkor egy kicsit biztonságosabb helyre mehetünk.”

Harry bólintott, felülve körülnézett. Niall pár lépéssel arrébb ült tőle, szög egyenes háttal. Az
arca…kifejezéstelen volt. Liam mellette ült, hátra hajtott fejjel, becsukott szemmel, és remegő
térdekkel.

Arra gondolt, ahogy Louis próbálta nyitva tartani a szemét, és ahogyan remegett.

Zayn rázkódott mellette, így feljebb ült, hogy egyszerre legyen rajta a maszk, és legyen a lehető
legközelebb a fiúhoz.

„Próbálok én sem szétesni, sajnálom.” motyogta Zayn, mire Harry csak szorított ölelésén.

„Szükségem…van…arra, hogy…tarts..össze.” mondta a göndör, lassan szaggatottan. „És akkor…én
is…összetartalak…és úgy…egyben tartjuk egymást.” fejezte be.

Zayn bólintott, és együtt egy mélyet lélegeztek.

.

.

.

Louis kinyitotta a szemét, és egy fakószürke térben találta magát. Olyan…furán érezte magát.

Felült, és látta, hogy legalább ruha van rajta.

Halott volt?

Eléggé úgy tűnt. Kinyitotta a száját, hogy segítséget kérjen, amikor…

„Újra van pulzusa!”

Louis felnyögött fájdalmában, hangja magassá vált, majd elhalt. Úristen, fáj, fáj, fáj…

„Louis! Hallasz engem?”

Látómezejébe egy vörös hajkorona kúszott be, felnézve megismerte Dr. Minniet. Beszélni próbált, de
csak nyögni tudott. Összeakart gubózni, visszamenni ahonnan jött, mert ez nagyon, nagyon fájt neki.

„Louis, felkészítünk téged egy sürgősségi császármetszésre. Bólints, ha megértetted.”

Bólintott.

„Oké, rendben. Veled leszek, jó? A barátaid is itt vannak, várnak rád a várakozóban. Felhívtuk a
családodat, és itt lesznek, amilyen gyorsan csak tudnak. Bólints még egyszer, ha megértetted.”

A fájdalom egy újabb hulláma söpört végig a testén, felnyögött, szemei kezdtek leragadni, de
bólintott.

„Tartsd nyitva a szemeidet, Louis.”

Újra kinyitotta őket, felpillantott a plafonra, figyelve, ahogy a fények kiélesednek majd elhomályosodnak. Egy folyosón volt, végig száguldottak vele egy hordágyon.

Hipnotizálva volt, és Dr. Minnie mondott valamit, de nagyon távolinak hangzott.

Újra képes volt lélegezni. Fázott, és ezúttal a szürke világ körülötte egy picit sötétebb volt. Halk sírás
hallatszott, és lenézett a karjára, amiben egy arctalan baba nevetett erőtlenül.

Oh.

Óvatosan közelebb emelte magához a babát. Alig hallotta a sírását, és a baba olyan pici volt.

Te is haldokolsz? gondolta.

Megpróbálta újra, ezúttal hangosan is kimondva, de képtelen volt rá. Összevonta a szemöldökét.

Bárcsak elénekelhetnék neked egy altatódalt. Gondolta, ahogy a…

„Újra velünk van!” kiáltotta valaki, és Dr. Minnie újra megjelent.

„Louis, kedvesem, most fogjuk kezdeni. De nyitva kell tartanod a szemed, kérlek..”

Homályosan nézett rá.

„A babád veszélyben van. Fájdalomcsillapítót adtunk, és próbáljuk elállítani a vérzést. Érted?”

A kis dologra gondolt, aki a karjában sírt.

Veszély. A babája veszélyben volt.

A szempillái elnehezültek, a baba a karjában többé nem mozgott. Riasztóan mozdulatlan volt. Lágyan

megrázta.

Ébredj fel. Gondolta.

Lerakta maga mellé a babát, majd oldalra fordult, és megsimította a hasát…

„Újra elveszítjük őket, mindkettőjüket! Szedjétek ki belőle a babát!"

55. rész

Sziasztok!
Itt is van a kövi rész, amit már annyira vártatok. Hát, nem tudom, hogy örülni fogtok-e vagy sem, az biztos, hogy ez is tele van izgalommal ;)
Köszönjük szépen az előző részekhez érkezett pipákat, oldalmegjelenítéseket és komikat, nagyon sokat jelent nekünk, hogy ennyien szeretitek a blogot<3 
Viszont van egy rossz hírem:/ Lassan kezdjük utolérni az írónőt a történetben, és már elég rég nem frissített. Még van hátra pár rész, de utána csak akkor tudunk mi is új részekkel szolgálni, ha az eredetiben is lesz friss:/
Mindenesetre most itt az új rész, jó olvasást :*
Puszi,
Judit.xx

„Louis, meg kell találnom Louist, hol—”

Ismét megfordult, és Eleanort látta a földön, ahogyan mentők vették körül. Az álla leesett a rémülettől. Volt egy másik nő is, akit nem ismert fel, és a bőre---

„Fiatalúr, Mr. Styles, kérem, hagyja el a házat velem, ne—”

„Férfi, több szúrt sebbel, vigyék ki a llehető leghamarabb.” Hallotta a rendőr walkie-talkijából, és még a vére is kihült.

„Jézusom.” Suttogta, szinte elesett. A férfi egy másik segítségével együtt kisegítette a házból, mielőtt a fűre hányt volna.

Louist leszúrták...Louis….Louist leszúrták?

.

.

.

Mikor ismét felébredt az első dolog amit érzett a meglepettség volt, mivel azt hitte, hogy számára ennyi volt.

Ez után jött az agyzsibbasztó fájdalom, és nem tudott mozogni, miért nem tudott mozogni miért miért miért--

„Felébredt.” Mondta az új hang, és Louis pislogott párat, hogy láthassa az egyenruhás férfit fölé hajolni.

„Üdv újra köztünk, Louis. Minden rendben, ne pánikolj. Csak bevisznek a mentőautóba, minden rendben.” Mondta Dianne a másik oldalról haját simogatva.

Lepillantott, s látta, hogy egy hordágyra volt szíjazva. "El." Mondta, bár szava elmosódott.

„Gondolom El egy a két nő közül. Rajtuk is segítenek, ne aggódj.” Válaszolt a nő.

Egy. Csak egy miatt aggódott. Csak El miatt. A másik meg... Összerezzent, a levegő ismét bent rekedt tüdejében és a hasa összeszorult.

„Csak hét hónapos...” Motyogta, ahogyan kivitték a házból.

Ezúttal a mentős beszélt. „Minden rendben lesz. Megteszünk mindent amit tudunk. A legtöbb amit most ön tehet az az, hogy ébrenmarad. Gondolja meg tudja tenni?”

Louis Diannere és Jessre pillantott, ahogyan a házuk előtt álltak. "Köszönöm." Suttogta, de nem tudta volna megmondani, hogy hallották-e, vagy sem. Csak remélte, hogy igen. És valóban hálás volt.

„Louis? Gondolja meg tudja tenni? Ébren tud maradni?” Kérdezte a mentős.

Megrázta a fejét és elfordult. A villogó fények bevilágítottak mindent körülötte, ő viszont csak az eget bámulta. Vajon le, vagy fel kerül majd?

Valaki sírt.

„Hogyan szúrták le?” Hallotta a kérdést, és Louis azonnal megpróbált felülni.

Harry? Harry itt volt?

„Megpróbáljuk kitalálni a részleteket, de kérem, tegyen egy pár lépést hátra, hogy végezhessük a munkánkat.”

„De ő a legjobb barátom és... Leszúrták? Hogyan? Ki tette?” Kérdezte Harry, a hangja pedig olyan összetörtnek tűnt, amilyennek Louis sosem akarta hallani.

„Harry.” Mondta, hangja nem volt több egy suttogásnál. „Harry!” Próbálta újra.

„Rendben, tegyük be a kocsiba, muszáj elindulnunk, túl sok vért veszít.”

Nem, nem, nem mehetnek el Harry nélkül. Maga mellett akarta tudni Harryt.

Kinyitotta a száját, hogy kiabáljon, de a fájdalom miatt végül sikoltásba tűnt át. „Harry!”

A göndör felkapta a fejét a tenyereibe bújtatásból. Louis?

„Lou!” Kiáltotta, majd azonnal felállt. Felnézett, s látta az ismerős kócos barna hajat, és olyan gyorsan futott, amennyire a lábai engedték.

„Louis!” Motyogta nevét újra, majd szemei megteltek könnyekkel. „Louis, mi—”

„Mr. Styles, muszáj elindulnunk. Jöjjön ön is ha szeretne-„

Harry hátrébblépett, hogy adjon nekik elég helyet, megtörölte a szemeit, majd ő is felmászott a mentőautóba utánuk, leült Louis hordágya mellé. Pár másodperc múlva a mentők már el is hajtottak. Csak egy pár pillanat telt el, míg Harry végigmérte Louist, a zúzódásokat az arcán, a nyakán, hogy milyen sápadt volt, és a vért is a takarón.

A vért.

„Louis.” Suttogta Harry újra, majd a kezéért nyúlt, Louis pedig megszorította azt, amennyire erősen csak tudta.

Egy mentős közben infúziókat kötött be testébe, felmérte életjeleit. Harry ordítani akart. Mi a fene folyik itt!?

„A neve Lyle... Annak, aki megtámadott...” Motyogta Louis, Harry pedig lehajolt, hogy jobban hallja.

„Én... Emlékszel a nevére?” Kérdezte Harry, miközben megpróbálta összerakni a dolgokat a fejében. Louis vérzett... Lentről... De kit szúrtak le? Louis miért volt ilyen? Ki bántotta?

„Eljött Eleanor házába... Megtámadott minket... El akart vinni engem magával...” Louis ekkor már küzdött, hogy nyitva tartsa szemeit, elfordította fejét hogy Harry szemeibe nézhessen. A göndör világoszöld, óriási szemeibe. Olyan gyönyörű volt.

„Ő...” Harry nem tudta volna megismételni, az istenért, még fel is alig fogta a helyzet hatása alatt.

„De—

„Aztán elfolyt a magzatvíz.” Tette hozzá Louis. „Nagyon fáj.” Nyöszörögte.

„Jézusom, Louis-

„Lépj a gázra öreg, a pulzusszám csökken!” Mondta egy mentős, kezei különféle műszereken siklottak végig.

Harry elgondolkozott, hogy vajon az övé is csökkent? „Louis, drágám, maradj ébren, rendben, nézz rám, ide rám, mindent elmondhatsz később, mikor már rendben vagy, rendben, oké, Lou? Mikor nem fáj már ennyire mindent megbeszélhetünk, rendben, csak maradj ébren, Lou...”

Louis gyakran pislogott - Kezdte elveszíteni.

„Nagyon fáj.” Nyüszítette, Harry pedig tenyereibe vette arcát. „Tudom, és nagyon sajnálom, Lou, nagyon sajnálom, hogy mindez folyamatosan megtörténik veled...”

És Harry már megint sírt.

Louis pedig figyelte, tenni akart valamit, de minden olyan gyorsan történt. Olyan fáradt volt...

„Lou-

„Harry, szeretlek.”

Harry bólintott. „Tudom, Lou, tudom...”

Louis megrázta a fejét. „Nem, Harry, én—” Szünetet tartott, hogy tudjon levegőt venni. 

Minden fájt. „Én szerelmes vagyok beléd.”

Harry lefagyott, csak őt bámulta. „Nem.” Válaszolta végre. „Nem, ezt majd mondd el később, jó, mondd akkor, mikor jobban érzed magad és--

„Nagyon fáradt vagyok, és tudnom kell, hogy--

„Nem akarok halálos ágyi beismeréseket, Louis!” Kiáltotta Harry kétségbeesetten. „Mert jobban leszel! Rengeteg időd van még, hogy elmondd ezt nekem, rendben? Kérlek, Louis, hagyjuk ezt későbbre, csak nézz rám, kérlek, tartsd nyitva a szemeid!”

„Csak egy percre vagyunk a kórháztól. Egy csapat már várja, az orvosa is ott van. Hallod Louis? Maradj ébren, haver. Gyorsabban már, kezdi elveszíteni!” Kiáltotta az orvos.

Louis Harryt bámulta, ismét megszorítva a kezét. „Sajnálom.” Suttogta, és Harry összetört.

„Louis, Louis kérlek, könyörgöm, tartsd nyitva a szemeidet, ne, ne hunyd le, kérlek, bébi, nézz rám, kérlek!" Hajolt le a göndör és ismét kezei közé vette Louis arcát, gyengéden megrázva. "Lou, nem, nem hagyhatsz itt, kérlek, Louis, szeretlek, szeretlek szeretlek szeretlek, sajnálom, hogy kiabáltam, nem lett volna szabad kiabálnom, kérlek, kinyitnád a szemeidet? Kérlek, Louis, maradj velem, könyörgöm, ne hagyj egyedül, Louis, Istenem, kérlek, kérlek ébredj fel, kérlek-

A mentőautó megrándult majd megállt, az ajtók kicsapódtak, majd orvosok és nővérek rohantak fel és húzták le a hordágyat egyedül hagyva Harryt, a mentő hátuljában zokogva.

„A beteg Louis Tomlinson, hét hónapos terhes, több zúzódás ismeretlen okokból, idő előtti vajúdás, erős vérzés, körülbelül egy perce eszméletét vesztette!”

„A műtőbe! Rögtön!” Kiabált Dr. Minnie. „A vért látva, sürgősségi császármetszés! Gyerünk! Még megmenthetjük őket!”

„Kérem!” Kiáltott Harry, botladozva, végül a földre esett. Zihált, nem tudott lélegezni. „Me-Mentsék meg, kérem, k-k-kérem, könyörgöm, kérem-

„Hívjanak neki valakit, pánikrohama van. Harry, nézz rám.” Kérte Dr. Minnie.

Megtette.

„Esküszöm, minden tőlem telhetőt megteszek. Érted?”

A göndör bólintott, s nézte, ahogyan Louist elveszi tőle egy csapat fehér köpenyes, 

kétségbeesetten kiabálva.

.

.

.

54. rész

Sziasztok!
Itt is vagyok a Lana által fordított résszel, nekem nagyon elnyerte a tetszésemet,tiszta adrenalin az egész:D Reméljük nektek is tetszeni fog:3
Elnézést a késői órákért, hogy csak most frissítek, de most értem haza,és amint felraktam nektek a részt, rohanok tovább csinálni az itthoni cuccokatxd :/
Nagyon szépen köszönjük a rengeteg komit, hihetetlen jól esnek :3 
Nem pofázok tovább, kellemes olvasást :*
Puszillak titeket,
Judit.xx

A feje folyamatosan csöngött, tompa fájdalmat érzett a hasában, ami egyre csak növekedett, majd szúró, égető érzés is támadt mellé, alig tudott lélegezni, de… nem hátrált meg. Eleanort lent bántották, és a lánynak szüksége volt rá. A családjának szüksége volt rá. Harrynek, aki iránt végre beismerte az érzelmeit, szüksége volt rá. És a babának… a babájának is szüksége volt rá.

Szóval harcolnia kellett. Nem számít, hogy milyen fáradt is volt, a francba is, harcolnia kellett. Lyle újra támadásba lendült, azonban Louis kitért az ökle elől, a másik falhoz simulva.

Tenyereivel Louis oldalára támaszkodott.

„Nézzenek oda, azok a reflexek!” mondta Lyle, és lemosolygott a fiúra, azonban Louis gyorsan cselekedett, és az orrába fejelt.

Lyle felkiáltott, hangosan káromkodott, és visszatántorodott. Orrához nyúlva kezéhez vér tapadt, de Louis újra mozdult, ökölbe szorított kezével a férfi arcába ütött. Lyle pontosan odaesett, ahova Louis kiszámította, így a fiú egyből az éjjeliszekrényhez lépett, kivéve belőle a kést, és az ajtóhoz futott, azonban Lyle megfogta a bokáját.

Louis az oldalára fordult, mielőtt nagyot zuhant volna a földre, és Lyle húzni kezdte volna be.

„Engedj el!” kiabált Louis, másik lábával a férfit rugdosta.

Lyle egy pillanatra elengedte, de a következőben már a karjánál fogva emelte fel, így nem hagyva lehetőséget a menekülésre, majd erősen rázni kezdte őt.

„Elég ebből, megértetted?!” kiabált, és Louis érezte, hogy az ereje kezdi elhagyni.

Őszintén, hogy nyerhetne? Semmi esélye sincsen…

Lyle újra az ágy felé kezdte rángatni, majd oda dobta. „Ülj fel.” mondta, és Louis engedelmeskedett, érezte, ahogy a zsebkés a bőrébe váj.

„Nézzenek oda” vonta fel a szemöldökét, megsimítva Louis arcát. „Nem akartalak bántani. Csak annyit kell tenned, Tommo, hogy engedelmeskedsz. Ennyi. És akkor nem esik bajod, annyira, rendben?” egy csókot nyomott Louis ajkaira, de ő elfordította a fejét.

Lyle szorítása erősödött. „Rendben?” Louis egy pillanatra elképzelte magát hallottan, talán csak az az egyetlen esélye a nyugalomra.

„Rend…”

Hangos sikoly hallatszott a földszintről, olyan fájdalmas és éles, hogy Louis maga köré fonta a karjait.

„Laney!” kiáltott Lyle, és már kint is volt az ajtón, mielőtt Louis pisloghatott volna.

Louis nagyra nyílt szemekkel nézett a nyitott ajtóra. Gyorsan felállt, de a következő pillanatban már görnyedt is össze. Fájt neki. De tovább kellett mennie, szóval úgy tett.

Gyorsan és halkan ment, próbálva figyelni a saját lélegzetére. Valaki a földszinten sírt.

„Itt vagy, te kis ribanc. ” egy másik sikoly hallatszott, majd öklök csapása.

Louis felgyorsított, ahogy leért a lépcsőn egy komplett jelenetbe csöppenve. Laney, gondolta abból, ahogy Lyle hívta őt, a földön, magzat pózban feküdt. Az arcán és a karján lévő bőr piros volt és égett, a vízforraló a konyhából mellette feküdt. A nappaliba érve látta, ahogy

Lyle fojtogatja Eleanort, és az isteneit, látta már a filmekből, hogy mire készült; ki akarta törni a nyakát, és az nem történhet meg.

„Veled megyek” lihegett, és Lyle felnézett, észrevéve őt. „Csak engedd el őt, és…ne öld meg.”

Eleanor szemeiben elképesztően nagy félelem volt, így elfordította róla a tekinteét, inkább Lylera meredt.

„Kérlek, csak engedd el. Engedd el.” könyörgött Louis, és figyelte, ahogy a lány ajkai kékekké válnak.

„Jó választás.” mondta, és szorított a fogásán, mire El elájult.

„Ne!” sikított Louis, mire Lyle felemelte a kezeit, engedve, hogy a lány elterüljön a padlón.

„Csak alszik, Louis. Mire felébred már messze leszünk.”

Louis kezét a mellkasára rakta, a másikat pedig a hasára, próbálva rendesen lélegezni.

„Hagy…hagy vegyem fel a cipőmet, fent vannak.” lihegett, eltávolodva Eltől és Lyletól, oda, ahonnan jött. Lyle a még mindig síró Laneyhez ment, felsegítve őt.

„Shhh.” csitította, miközben magához ölelte.

Louis megfordult, és felment az emeletre, megragadva a cipőit. Valahogy a fájdalom csak erősödött, pedig eddig is szörnyen fájt. Halkan feljajdult.

„Jól döntöttél, Tommo.”

Louis megugrott, nem hallotta a férfi lépteit. Megfordult és ránézett.

„Laney tényleg megsérült, szóval sietnünk kell. A cipődet vedd fel a kocsiban.”

Louis bólintott. Lyle rámeredt, és Lou esküdni mert volna, hogy látta az őrületet a szemében.

„Menjünk, Tommo…, hogy elkezdjünk együtt egy új életet.”

Lyle közelebb mozdult, lehajolt, és egy puszit nyomott Louis ajkaira, miközben a fiú a hátsó zsebébe nyúlt. Becsukta a szemét, ahogy előhúzta a kést. Az öklébe zárt pengét óvatosan végighúzta a férfi oldalán, mígnem megállt egy ponton, egy picit a csípője fölött.

Bepozícionálta a pengét.

A kés a húsába vájt.

Lyle nem mozdult.

„Mi a…”

Louis kihúzta az éles tárgyat, majd újra szúrt, ezúttal az alhasába. Lyle hátratántorodott, tágra nyílt szemekkel. A vér átszivárgott az ujjain, ahogy próbálta minél jobban szorítani a sebet.

„Tommo…”

„Ne hívj így.” suttogta, az ő szemei is tágan meredtek előre. A keze, amelyik fogta a kést, remegett, és Lyle vére csöpögött a végéről.

„Te leszúrtál..”lihegett Lyle. „Te leszúrtál.” ismételte újra meg újra, még térdre nem esett.

Louis lenézett rá. Megtenné újra. Megtenné. De talán jobb lenne, ha itt hagyná Lylet, elvérezni saját magában.

„Nem vagyok a tiéd.” mondta óvatosan, és kihátrált a szobából, majd becsukta az ajtót.

A folyosó előtte elhalványult és forogni kezdett, de megrázta a fejét, és lassan a lépcsőhöz ért.

Segítségre volt szüksége.

Eleanor még mindig ájultan feküdt a padlón, Louis pislogott, majd meglátta Laneyt is. A lány nehezen lélegzett, és egy pillanatig Louis őt is le akarta szúrni.

Újra pislogott, és végül figyelmen kívül hagyta, és mozogni kezdett. Lyle valahova elrakta a telefonjukat, Eleanor pedig nem látta jelentőségét az otthoni telefonnak, ha van neki saját, szóval Louis kitámolygott. Sötétebb volt. A nap ment le, és minden olyan csendes volt. Louis combjai nedvesek voltak és melegek. Valószínűleg vérzett.

Fájt.

A járda hideg volt a fáradt lábainak, megállt, a cipői még mindig a kezében voltak, majd később felveszi. A szomszédhoz sétált, becsöngetve, és türelmesen várt.

Az ajtó kinyílt, és Louis egy kamasz lánnyal találta szembe magát, akinek ajkai sikolyra nyíltak a látványra.

„Úristen, Úristen…Anya, ANYA!” kiáltott, és egy nő jelent meg.

„Ó” mondta, ahogy meglátta Louis kezében a kést.

„Elnézést a zavarásért, csak szükségem lenne egy telefonra, hogy segítséget kérjek.”

„Oké.” válaszolt, majd védelmezően a lánya elé állt. A szemei most a fiú nyakán lévő sebekre vándorolt.

„Édesem, menj és hozz egy takarót, és a telefonomat kérlek.”

A lány még egy utolsó pillantást vetett Louisra, majd elrohant.

„Fiatalember, maga sokkos állapotban van, el kell dobnia azt a kést, menni fog?”

Louis a kezében tartott késre meredt.

Lassan lazított a szorításán, egészen addig, ameddig a penge nem koppant a járdán.

Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor az eddiginél is nagyobb fájdalom hasított belé, és egyszerűen elájult.

.

.

.

Amikor felébredt a nappali…padlóján feküdt? Valami puha volt a feje alatt, és egy takaró volt köré tekerve, és, Istenem, a hasa égett.

„Igen, egy terhes férfi, erősen vérzik, tele sebekkel, és a szomszédból jöhetett. Nem tudom, mi történt, de nagy fájdalmai vannak. Úgy tűnt, sokkos állapotban van. Jess, vegyél még törlőkendőt, és töröld meg a homlokát.”

Nem ismerte fel, hogy ki beszél, vagy hogy hol van, és a fájdalom nem segített abban, hogy gondolkozzon. Valami hideg ért a homlokához, és megremegett.

„Fáj.” tört fel.

„Anya, azt hiszem ébredezik.”

Louis kinyitotta a szemét, mire egy kamasz lányt és egy anyukát látott.

„Szia Louis, én Dianne vagyok, A házamhoz jöttél, a szomszédból?”

Louis zilált. El!

Próbált felülni, de képtelen volt rá.

„Shh, kedvesem, csak lélegezz…”

„Nem-nem, a barátom, ő is megsérült, fojtogatták.” lihegett, és wow, alig mozdult meg, máris úgy érezte, hogy mély álomba merül.

„Helló? Igen. Felébredt, zavarodott és gyenge. Mit tegyek?”

Louis becsukta a szemeit, vett pár mély levegőt, várva, hogy a fáradtság, és a szédülés elmúljon, de az nem történt meg. Egy újabb fájdalom löket hasított felé, és ő feljajdult.

„Oké, hallasz engem? Meg foglak érinteni alul.”

Louis kinyitotta az ajkait, hogy mondjon valamit, azonban úgy tűnt, hogy az ajkai összeragadtak. Összeszorította a kezét, ahogy megérezte az érintését.

„Ó, igen, vérzik.” válaszolt Dianne, úgy tűnt le van sokkolva.

„Úristen.” mondta a lány a másik oldaláról, és Louis kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét.

„Nem tudom megmondani mennyire, de egyértelműen vérzik. Azt is említette, hogy másik is megsérültek, úgyhogy kérem küldjön több mentőst. Mennyi? Emlékszel rá?”

Louis pislogott, és megpróbált megfordulni, talán ha pozíciót vált lelassíthatja a gyerek halálát…és az övét.

„Louis, hallasz engem?” kérdezte Dianne, és Louis becsukta a szemét.

Még nagyobb fájdalom hasított belé, és felsikított. Hogy fájhat ennél jobban?

„Sietniük kell, kérem. Egy késsel jött ide, és azt mondta, hogy a barátját fojtogatták, és szerintem ők még mindig a másik házban vannak.”

„Anya, mit kéne tennem, um, hozzak nekik vizet?”

Dianne bólintott, a lány pedig gyorsan elszaladt a konyhába. Louis kiszállt a beszélgetésből.

Ez nem volt nehéz, hiszen amúgy is az ájulás szélén állt.

Ez az utolsó tudatos pillanata?

Fel fog még ébredni valaha?

Maga köré fonta a karjait, és vállat vont, majd hagyta, hogy a sötét újra maga alá temesse.

53. rész

Sziasztok!
Nagyon sajnálom az egy nap csúszást, meg hogy ez is ilyen rövid lett, de sajnos elszámoltam magam és bármennyire is szerettem volna,nem lettem kész vele,csak a felével:( Majd Lana a második felével fog jelentkezni jövő héten:)
Köszönjük szépen a rengeteg komit, mostanában már 8-9 is van, amiért nem győzök hálálkodni nektek, csodálatosak vagytok<3
Tényleg még egyszer elnézést, remélem azért tetszeni fog nektek:3
Puszi,
Judit.xx

„És most, bújjunk ki ezekből a vizes ruhákból.” 

Odanyúlt, hogy lehúzza Louis többi ruháját is, húzni kezdte a nadrágját. Ezután jött az alsója, azután már semmi nem tartja vissza Lylet attól, amit akar. És az fájni fog, csakúgy, mint előző alkalommal, annyira fog fájni, hogy tényleg, teljesen széttöri őt. Semmi nem marad hátra neki. El lesz veszve a testében, és nem…

Nem, nem, nem, nem, nem.

„Nem!”

A hangjában lévő vadság mindkettőjüket meglepte.

.

.

.

Harry összeráncolt szemöldökkel bámult a telefonjára. „Louis nem válaszol a hívásaimra és az üzeneteimre sem.” Húzta el a száját, majd Niallre nézett, aki a tv előtt ült.

„Valószínűleg alszik.”

„Hol alszik? A találkozója már egy ideje véget ért, rég itt kéne, hogy legyen.” Válaszolta Harry, ráncai elmélyültek.

„Hívd a biztonságiját. Ő biztos tudni fogja.”

Harry a biztonság kedvéért Zaynre nézett, aki bólintott. „Oké. Gondolnom kellett volna erre.”

„Ez az, amiért én itt vagyok. Átadom az okosságot.” Viccelt Zayn, mire Harry megragadott a párnát a kanapéról, és hozzávágta.

Míg várta, hogy a férfi felvegye a telefont, Liamen tartotta a tekintetét. A fiú nyugtatóan mosolygott rá, mire Harry visszamosolygott, mielőtt hallott volna egy hangot a vonal másik végéből.

„Szia, próbálom elérni Louist, de nem veszi fel. Nem tudod, hol van?”

’Eleanoréknál. Rögtön oda vittem a találkozója után. Megmondhatom neki, hogy hívjon föl, mikor elmegyek érte fölvenni.’

„Oh, oké—várj, fölvenni? Nem kellene ott lenned?”

’Azt mondta ne aggódjak ez miatt, úgyis ott lesz egy ideig.’

Harry ráharapott a nyelvére, mert Louis körülményeihez képest, a biztonsága lett volna a legfontosabb.

„Oké, nos, akkor átmegyek,” Mondta Harry fojtott hangon, mire a többiek rögtön ránéztek.

’Oké, haver.’

Harry kinyomta a telefont, vett egy mély lélegzetet, mielőtt a többiek felé nézett volna. 

„Otthagyta Louist Eleanornál, egyedül.”

Zayn a homlokát ráncolta. „Úgy értem… hülyeség volt a részéről, de mi van, ha történik valami. Sokkal nyugodtabb lennék, ha ottmaradt volna.”

„Most akkor tényleg átmész?” Ült föl Liam.

„Igen, talán csak felfújom. Paranoiás vagyok.” Állt fel Harry egy nyújtás kíséretében.

„Szólj majd a fejleményekről. Addig mi rendelünk kaját, mire visszatértek.”

„Köszönöm,” Motyogta Harry, megigazította a haját felfogó kendőjét, majd kisétált az ő külön biztonsági emberével.

„El tudnál vinni kérlek Eleanorhoz?” Kérdezte, mire a férfi bólintott, és elindultak egy hátsó bejárathoz, ahol a fekete kisbusz parkolt.

.

.

.

„Hogy mondtad?” Fagyott meg egy pillanatra Lyle, mire Louis azonnal kirántotta a lábát a férfi szorításából, és rugdosni kezdte a mellkasát, lelökve őt az ágyról.

„Nem,” Ezúttal lihegte, és felrugaszkodott az ágyról.

„Na de Tommo, ne mondj ilyeneket, vagy újra ki kell, hogy kötözzelek.”

A bénító fájdalom újra átjárta Louis testét, mire rögtön a hasához kapott és zihálni kezdett. 

Abban a pillanatban, hogy nem összpontosított, Lyle felugrott a földről, majd megragadva Louist a falhoz csapta, és a torkánál fogva szorította oda. A fiú fuldokolni kezdett, a karja után kapott, hogy valamennyire följebb tolhassa magát.

„Ne harcolj ellenem. Sosem nyerhetsz, felfogtad? Mindig megkapom, amit akarok, és Laney is. Ez így működik.”

Elengedte Louis torkát, majd megragadta, és az ágy felé lökte őt. A fiú megtántorodott, a szélébe kapaszkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, majd megfordult, így farkasszemet nézve Lyle-al.

„Gyerünk, az ágyra, nyugodtan feküdj rá.”

Nem, ő… képtelen volt… Louis végignézett a férfin, ezzel egy időben hátrafele kezdett kúszni az ágy másik oldalára, ott lemászva. Lyle azonnal követni kezdte. El akart menekülni, annyira el akart, de lehetetlen volt, ő nem… képtelen volt…

Valami bekattant nála, talán a rég elfeledett túlélési ösztönök voltak, valamint a bénító félelem, ami minden egyes oldalról feszíteni kezdte, ezért váratlanul tett egy lépést hátra.

 Előrelendült, Lylet megragadva ütötte meg őt, majd meglökte, ezzel hátra tántorítva a férfit.

 Lyle gyorsan összeszedte magát, már az öklét lendítette egy ütésre, de Louis megtartva az egyensúlyát lépett hátrébb és ragadta meg a felé érkező öklöt.

„Ne érj hozzám. Ne is gyere közelebb,” Morogta Louis, Lyle pedig egy pillanatra megtorpant.

„Tényleg megpróbálsz harcolni ellenem,” Nevetett fel, ezzel próbálva leplezni meglepettségét.

Louis küzdött, hogy kordában tudja tartani a légzését. Pánikolt. És nagyon sok fájdalma volt. Pontosabban a szörnyűbbik fajtából, mire lenézett a hasára.

A fia valószínűleg haldoklik.

A világ forogni kezdett körülötte, amitől elvesztette az egyensúlyát.

„Alig állsz már a lábadon, de még mindig hajthatatlan vagy.” Lyle odament Louishoz, aki állta a sarat.

A feje folyamatosan csöngött, tompa fájdalmat érzett a hasában, ami egyre csak növekedett, majd szúró, égető érzés is támadt mellé, alig tudott lélegezni, de… nem hátrált meg. Eleanort lent bántották, és a lánynak szüksége volt rá. A családjának szüksége volt rá. Harrynek, aki iránt végre beismerte az érzelmeit, szüksége volt rá. És a babának… a babájának is szüksége volt rá.